Diadalmas anarchizmus: szabad szoftver és a szerzõi jog halála
Eben Moglen [*]
A Linux operációs rendszer elterjedése a figyelmet a Szabad Szoftver Mozgalomra is ráirányította. Ez az írás arról szól, hogy a szabad szoftver, amely már messze nem csak jelentéktelen szereplõ a kereskedelmi szoftverek piacán, miként válhat a szellemi tulajdon rendszerétõl való megszabadulás elsõ, létfontosságú lépésévé.
Tartalom
I. Szoftver mint tulajdon: az elméleti paradoxon
II. Szoftver mint tulajdon: a gyakorlati probléma
III. Anarchizmus mint termelési mód
IV. õméltóságaik a sötétben pusztulnak el?
Fazit
I. Szoftver mint tulajdon: az elméleti paradoxon
SZOFTVER: nincs még egy szó, amely ilyen kifejezõen mutat rá a digitális forradalom gyakorlati és társadalmi hatásaira. Eredetileg a kifejezés pusztán technikai értelemmel bírt, a számítógép rendszerének azon részeit jelentette, amelyek a rendszer elektronikusan kiépített, megváltoztathatatlan "hardver" összetevõitõl eltérõen szabadon alakíthatóak voltak. Az elsõ szoftver még az elektromos készülék külsõ felületén lévõ csatlakozók, kapcsolók beállításait jelentette, ám miután a számítógép viselkedésének irányítására szolgáló nyelvi eszközök kifejlõdtek, a "szoftver" szó egyre inkább azokra a többé-kevésbé egyszerüen érthetõ, emberi nyelven írott kifejezésekre vonatkozott, amelyek leírták és szabályozták a gép mûködését [1].
Ez volt akkor. Mára a digitálisan kódolt információ manipulálásán alapuló technológia meghatározó tényezõvé vált a "fejlett" társadalmak mûködésének legtöbb aspektusában [2]. Az analógtól a digitális reprezentáció felé irányuló tendencia - amely nem csak a képrögzítés, a zene, a nyomtatás vagy a telekommunikáció, de még a koreográfia, a vallás, vagy akár a szexualitás területén is szembeötlõ -, lényegében az emberi szimbolikus tevékenységek minden formáját szoftverré teszi, módosítható utasításokká tehát, amelyek leírják, irányítják a gépek mûködését. A nyugati tudományos gondolkodás jellegzetes módszerét követve a hardver és szoftver közötti különbségtételt rávetíthetjük természetre és társadalomra egyaránt, új lehetõséget nyerve olyan gondolatok különbségének a leírására, mint determinizmus és szabad akarat, öröklõdés és fejlõdés, gének és kultúra. Az emberi "hardver", genetikusan kódolva, a természetünk, ami meghatároz minket. Személyiségfejlõdésünk a "szoftver", meghatározza kultúrális programozásunkat, ami viszonylagos szabadságunk területéhez tartozik. S így tovább, lehetne folytatni a végtelenségig [3]. A "szoftver" hatásos metaforává vált, alkalmazhatóan valamennyi szimbolikus emberi tevékenységre, egyértelmûen elszakadva a szó régi, technikai jelentésétõl, bármennyire ellenérzést keltõ is ez a mûszaki mûveltséggel bírók számára, akik aggodalommal figyelik a közkinccsé vált kifejezésbõl az eredeti tartalom eltûnését [4].
A digitális technológia széleskörû elterjedése azok között, akik semmit sem értenek a mûködési elveibõl, kétségtelenül lehetõvé teszi a "szoftver" fogalmának metaforikus használatát, ám nem jogosít fel minket arra, hogy megfeledkezzünk a számítógépekrõl, amelyek már mindenütt ott vannak a társadalom felszíne alatt. Az analógtól a digitális felé vezetõ tendencia nagyobb jelentõségû társadalmi és jogi kapcsolataink struktúrája szempontjából, mint a jóval híresebb, bár kevésbé egyértelmû folyamat állapottól a szerzõdésig [5]. Ez persze rossz hír azon jogi gondolkodók számára, akik nem sokat értenek belõle, s magyarázat arra is, miért virágzik körülöttünk a megértés színlelése. Ez a nagy átalakulás azonban javára válhat mindazoknak, akik képesek ezt az újonnan felfedezett világot saját tulajdonukká tenni - ezért fáradoznak a mai "szoftver-tulajdonosok" oly nagyon mindenki más tudatlanságának a fenntartásán. Pechjükre azonban - olyan okokból kifolyólag, amelyek ismerõsek a jogi elméletek gyártói számára, akik még mindig nem jöttek rá, hogyan alkalmazhatnák hagyományos okoskodásukat ezen az új területen - a trükk nem fog mûködni. Ez az írás elmagyarázza, miért nem [6].
Kezdetnek meg kell értenünk a mûszaki alapját néhány jól ismert eszköznek, ami körülvesz minket itt, a "kultúrális szoftver" világában. A CD-lejátszó remek példa. Az eszköz elsõdleges bemenete egy optikai tároló-lemezrõl olvasott bit-folyam, ami a zenét mértékegységek segítségével írja le, 44 000-szer mérve másodpercenként a frekvenciát és a hullámhosszt mindkét audio csatornán. A lejátszó elsõdleges kimenete analóg audio-jelekbõl áll [7]. Mint minden más a digitális világban, a CD-lejátszó a zenét pusztán számokként kifejezett információnak látja: Beethoven 9. szimfóniájának egy bizonyos felvétele, ahol az NBC szimfonikus zenekarát és kórusát Arturo Toscanini vezényli, feleljen meg (hogy bedobjunk pár értelmetlen számot) 1276749873424-nek, míg Glenn Gould legutóbbi, varázslatosan perverz Goldberg-variációk elõadása legyen például 767459083268 (jelentõsen rövidítve, persze).
Eléggé furcsa, de ezt a két számot szerzõi jog védi. Ez azt jelenti, feltehetõen, hogy nem lehet a birtokunkban egyetlen másolat sem errõl a két számról, miután egyszer már rögzítették õket valamilyen fizikai formában, hacsak nem váltunk ki egy licencet rájuk. S nem javíthatjuk ki 767459083268-at 2347895697-re barátaink számára (így korrigálva Gould nevetséges elképzelését a tempóról) anélkül, hogy "leszármazott alkotást" ne hoznánk létre, amihez újra csak engedély szükséges.
Ugyanekkor egy másik optikai tárolólemezen találunk egy számot, mondjuk a 7537489532-t. Ez egy algoritmus, amely nagy rendszerek sokszoros megkötésekkel való lineáris programozására szolgál, használható arra is például, hogy optimálisan juttassunk célba egy rakományt a vasúti teherfuvarozásban. Ez a szám (az Egyesült államokban) "szabadalommal védett", ami azt jelenti, hogy nem számolhatjuk ki magunknak 7537489532-t, nem alkalmazhatjuk a szabadalmazott technikát lineáris programozási problémák megoldására semmilyen módon, még akkor sem, ha magunk jövünk rá a megfejtésre, hacsak nem szerzünk be egy engedélyt a szabadalom tulajdonosától.
Aztán itt van 9892454959483. Ez a Microsoft Word forráskódja. Ez azon túl, hogy "szerzõi jog" védi, még üzleti titok is. Vagyis ha megszerzed a Microsofttól és odaadod valaki másnak, megbüntetnek.
Végül itt van 588832161316. Ez nem csinál semmit, mindössze 767354 négyzete. Amennyire tudom, senkinek sem tulajdona semmilyen jogcímen. Még.
Ezen a ponton meg kell birkóznunk tanult barátaink elsõ ellenvetésével, amely egy teremtménytõl érkezik, akit jogrobotnak hívnak. Ennek a robotnak kifinomult gondolkodása és kultúrált életvitele van, roppantul kedveli az elegáns vacsorákat tudományos és minisztériumi konferenciákon ilyen-olyan témákban, a gyakori média-szerepléseket. Arra hívja most fel a figyelmedet, hogy hibát követek el, amikor összekeverem annak megtestesülését magával a szellemi tulajdonnal. Nem a szám van szabadalmaztatva, ostoba, hanem a Kamarkar algoritmus. A számra szerzõi jog jegyeztethetõ be, mert amit a szerzõi jog lefed, az egy adott gondolat kézzelfogható megjelenésének a külsõdleges jegyei (amelyek közé rejtélyesen elvegyülhetnek bizonyos funkcionális tulajdonságok is, amennyiben nem vegyülnek el túlzottan), nem pedig maga az algoritmus. így a szám nem is szabadalmaztatható, csak a szám mögötti "tanítás", ami lehetõvé teszi a vasút menetrend szerinti mûködését. S a szám, ami a Microsoft Word forráskódját tartalmazza lehet bár üzleti titok, de ha magad találod ki (például a Microsoft által kiadott számok aritmetikai manipulációja útján, amit "visszafejtésnek" is neveznek), nem büntetnek meg, legalábbis ha az Egyesült államokban élsz, akkor nem.
A robotnak, mint a robotoknak általában, sokszor igaza van. Robotnak lenni olyan állapot, amikor mindent tudsz valamirõl és semmit sem bármi másról. Jól idõzített közbevetésével a robot bemutatta, milyen bonyolult és leleményes fordulatokkal bír a szellemi tulajdon mai rendszere. A bonyolultságnak ez a foka lehetõvé teszi, hogy professzoraink tudásukat csillogtassák, képviselõink kampány-hozzájárulásokhoz jussanak, hogy ügyvédeink finom öltönyökben és remek cipõkban járjanak, hogy Murdoch gazdag legyen. Ez a bonyolultság az ipari információ-áramlásnak egy olyan korszakában alakult ki, amikor az információt analóg formában fizikai tárgyakra vitték fel és költséges volt az elõállítása, mozgatása, eladása. Amikor a digitális információra vonatkoztatjuk, amely súrlódásmentesen áramlik át a hálózaton, lényegében másolatonként zéró költséggel, egy darabig még minden mûködik nagyjából, de csak addig, amíg nem nézünk rá nyitott szemmel.
ám én nem errõl vitatkozom. Arra akartam rámutatni, hogy világunk egyre inkább másból sem áll, mint nagy számokból (amiket bit-folyamnak is nevezünk), s hogy jogrendszerünk - olyan okokból kifolyólag, amiknek semmi közük nincs maguknak a számoknak a külsõ megjelenéséhez - jelenleg elkötelezte magát arra, hogy hasonló számokat radikálisan másképp kezeljen. Senki sem képes megmondani egyszerûen ránézve egy számra, ami mondjuk 100 millió helyiérték hosszúságú, hogy ez a szám valamilyen szabadalom, szerzõi jog vagy üzleti titok védelme alá tartozik-e, vagy hogy egyáltalán valaki "tulajdona" lenne. Jelenlegi jogrendszerünk tehát - bár áldásait élvezzük, amennyiben szerzõi jogi tanácsadók, képviselõk, márkakereskedõk, avagy maga a Nagy Rupert vagyunk - arra kényszerül, hogy megkülönböztethetetlen dolgokat különbözõen kezeljen.
Mármost, mint a világi jogi gondolkodás fejlõdésével foglalkozó jogtörténész (ami jó hosszú idõszakot jelent), kijelenthetem, hogy azok a jogi rendszerek, amelyek hasonló tárgyak közötti éles, ám megjósolhatatlan különbségtételen alapulnak, rendkívül ingatagok. Idõvel törvényszerûen széthullanak, mert a szabály minden egyes alkalmazása kiváltja legalább az egyik oldal tiltakozását, hogy a szóban forgó tárgy A kategória helyett B kategóriába illik bele, ahol a szabályok inkább a tiltakozó fél javára szólnak. Ez a játék - legyen szó arról, hogy egy írógép tekinthetõ-e zenei hangszernek a vasút zakatolásának utánzására, vagy motoros jármû-e a gõzhajtású talajgyalu - gyakori terepe a jogi bizonytalanságnak. ám amikor a hagyományos jogi kategóriák alkalmazásával kell a bíráknak azonos tárgyak között tenni különbséget, a játék végtelenül hosszúvá, végtelenül költségessé és az elfogulatlan kívülálló számára végtelenül bosszantóvá válik [8].
így aztán költsenek bár az érintett felek annyi pénzt a törvényhozókra és a bírókra, amennyit csak megengedhetnek maguknak - s ez a digitális világ újdonsült "tulajdonosai" esetében nem kevés -, a szabályok, amiket vásárolnak a végén nem fognak mûködni, elõbb vagy utóbb az egész paradigma összeomlik. Természetesen ha az "utóbb" két generációval késõbbet jelent, a vagyon és a hatalom e szabályok által szentesített szétosztása már nem lesz visszafordítható olyan drasztikus eszközök nélkül, mint egy, a bamba nézõk és a médiamágnások közötti bellum servile - így nem elég tudni azt, hogy a történelem nem igazolja majd Bill Gates-t. Korlátozott vetületét vizsgáljuk csak a jövõnek: tudjuk, hogy a mostani szabályok, amelyek még maguk mögött tudják a konvencionális gondolkodáson alapuló közhiedelmet, elvesztik jelentõségüket. A felek szabadon fogják használni és áthágni õket, amíg a "tiszteletreméltó" konzervatív vélemény fel nem ismeri a halálukat, aminek következményei kiszámíthatatlanok. Addigra azonban a realista tudományosságnak figyelmét új irányokba kell fordítania.
Idáig jutva érvelésünkben szembetaláljuk magunkat a mûvelt bárgyúság másik kiemelkedõ védelmezõjével: õ az ökonómtörpe. Akárcsak a jogrobot, az ökonómtörpe is a süntõl származik[9], de amíg a robot a logika elkötelezettje még a tapasztalat ellenében is, az ökonómtörpe erõssége az emberi természetrõl alkotott lendületes, ellentmondást nem tûrõ, ám teljes mértékben hibás elképzelés. Az ökonómtörpe meglátása szerint minden ember egy egyéniség, akinek "mozgatórugói" vannak, amelyek pontosan feltérképezhetõk az illetõ bankszámlájának pillanatnyi állását alapul véve. így jelen helyzetben az ökonómtörpe szükségesnek látja közbevetni, hogy azok nélkül a szabályok nélkül, amelyek létjogosultságát éppen kétségbe vonom, nem lennének mozgatórugók olyan dolgok létrehozására, amiket a szabályok tulajdonként ismernek el: a lehetõség híján, hogy másokat kizárjunk a zenébõl, nem volna zene, mert senki sem lehetne biztos benne, hogy megfizetik õt a létrehozásáért.
A zene nem vág a tárgyunkba, a szoftver, ami éppen foglalkoztat minket a régi típusból való: számítógép-programok. ám mivel vitapartnerünk elhatározta, hogy bevonja az érvelésbe, s mivel, ahogy láttuk, többé nem lehetséges igazán megkülönböztetni a számítógép-programokat a zenei elõadásoktól, néhány gondolat erejéig el kell itt idõznünk. Annyi kárpótlásunk mindenképpen lesz, hogy ad pygmeam merülhetünk el egy vitában. Tapasztalataim azt mutatják, hogy mikor az ökonómtörpe meggazdagszik, elkezd operába járni. Mindegy azonban, hányszor hallgatja meg a Don Giovannit, sohasem ötlik az eszébe, hogy az õ logikája szerint Mozart sorsa teljesen el kellett volna, hogy rettentse Beethovent, vagy hogy itt van nekünk a Varázsfuvola annak ellenére, hogy Mozart tisztában volt azzal, hogy nem fogják kifizetni. Valójában a Varázsfuvola, a Mátyás-passió és a feleséggyilkos Carlo Gesualdo motet-i mind a szabad szoftver évszázados tradíciójának részei tágabb értelemben véve, amit persze az ökonómtörpe soha nem fog elfogadni.
A törpe alapvetõ problémája az, hogy a "mozgatórugó" pusztán egy hasonlat, amely a kreatív emberi tevékenység leírására hivatott, s mint ilyen hasonlat elég gyenge. Másutt beszéltem már errõl [10], de egy sokkal jobb metafora született azon a napon, amikor Michael Faraday elõször rájött, mi történik, ha drótot csavar egy mágnes köré és megpörgeti a mágnest. Elektromos áram áramlik az ilyen vezetékben, s mi nem kérdezzük, milyen mozgatórugók viszik rá az elektronokat, hogy elhagyják az otthonukat, ehelyett azt mondjuk, hogy az áramlás a rendszer tulajdonságai egyikének emelkedõ mértéke miatt jön létre, amit indukciónak nevezünk. Amit kérdezünk, az ez: "Mekkora a vezeték ellenállása"? így Moglen Metaforikus Hozzáfûzése Faraday Törvényéhez kimondja, hogy ha az internettel beburkoljuk a bolygó összes lakóját s megpörgetjük a bolygót, a hálózatban szoftver áramlik. Ezt az összekapcsolódó emberi elmék azon emelkedõ mértékû tulajdonsága okozza, hogy dolgokat alkotnak egymás örömére, s hogy legyõzzék a kellemetlen érzést, hogy egyedül vannak. Az egyetlen felmerülõ kérdés az, mekkora a hálózat ellenállása? Moglen Metaforikus Hozzáfûzése Ohm Törvényéhez azt állítja, hogy a hálózat ellenállása egyenesen arányos a "szellemi tulajdon"-rendszer mezõjének erejével. Eképpen az ökonómtörpének adható helyes válasz ez: állj ellen az ellenállásnak.
Persze, ez mind szép elmélet. "állj ellen az ellenállásnak" igazán jól hangzik, de komoly gondokkal kellene küszködnünk, bár még mindig elméleti síkon, ha a törpének igaza lenne, s kiderülne, hogy nem nagyon tudunk jó szoftvert alkotni, ha nem engedjük meg az embereknek, hogy tulajdonukba vegyék azt. ám a törpék és a robotok mind formalisták, ha eltérõ típusúak is, s a realizmus elõnye éppen az, hogy ha a tényekbõl indulsz ki, a tények mindig a te oldaladon állnak. Ki fog derülni ugyanis, hogy tulajdonként kezelni a szoftvert rossz programokat eredményez.
II. Szoftver mint tulajdon: a gyakorlati probléma
Azért, hogy megértsük, miért eredményez a programok tulajdonná tétele rossz programokat, át kell tekintenünk e mûvészet történetét. Legjobb, ha mindjárt a "mûvészet" szóval kezdjük. A számítógépek programozásához céltudatos gondolkodás és irodalmi találékonyság keveréke szükséges.
Elsõ pillantásra persze egy program forráskódja nem látszik éppen irodalmi értékû szövegnek [11]. Az elsõdleges követelmény egy számítógépes programmal szemben az, hogy mûködjön, vagyis mûködése megfeleljen azoknak a kitételeknek, amelyekkel formálisan leírták a programnak az egyes bemenetektõl függõ kimenetét. Az általánosságnak ezen a szintjén minden ami látható, az a program funkcionális tartalma.
Csakhogy a mûködõ számítógépes programok számítógép-rendszerek részeként funkcionálnak, amelyek hardver, szoftver és emberi lények együttmûködõ csoportjai valójában. Egy rendszer emberi elemei nem csak a felhasználókat jelentik, de azokat a (vélhetõen más) személyeket is, akik karbantartják és javítják a rendszert. A program forráskódja nem csak a programot végrehajtó számítógéppel kommunikál a fordítón keresztül, amelyik gépi nyelvi tárgykódot állít elõ, hanem más programozókkal is.
A forráskód más emberi lényekkel kapcsolatos funkcióját nem mindig látják át a programozásban járatlanok, akik hajlamosak érthetetlennek gondolni a számítógépes programokat. Meglepõdnének, ha megtudnák, a programok nagy részében foglalt információ túlnyomó többsége a fordító vagy más nyelvi feldolgozó számára "jegyzet", azaz funkció nélküli szöveg. Ezek a jegyzetek nyilvánvalóan mások számára íródnak, akiknek ki kell javítaniuk egy hibát, vagy megváltoztatniuk, esetleg feljavítaniuk a program mûködését. A legtöbb programozási nyelvben sokkal nagyobb hely kell ahhoz, hogy elmagyarázzuk másoknak, mit tesz a program, mint ahhoz, hogy elmondjuk a számítógépnek, hogyan tegye meg.
A programozási nyelvek tervezése mindig kettõs követelménnyel szembesült: teljes specifikáció volt szükséges a gépi végrehajtáshoz, ugyanakkor informatív magyarázatok kellettek az emberi olvasóknak. Három fõ megközelítést különböztethetünk meg, amelyek mindegyike ennek a kettõs feladatnak próbált eleget tenni. Az elsõ azokat a nyelveket vette alapul, amelyeket olyan hardver-eszközök számára terveztek, amelyeket "assembler"-ként ismerünk, s lényegében elkülönítették egymástól a program számítógépeknek és embereknek szóló részeit. Az assembler-kifejezések nagyon közel állnak a gépi nyelvi kifejezésekhez, általában egy assembler-program egy sora megfelel egy utasításnak a gép nyelvén. A programozó a lehetõ legspecifikusabb szinten ellenõrzi a gép mûködését és (ha betartja a szabályokat) a gépi utasítások mellé megjegyzéseket ír, néhány száz utasítás után pedig egy megjegyzés-blokkot szúr be, elmagyarázandó a program céljait, összfoglalandó a program által használt fõbb adatstruktúrákat.
A második megközelítés, amelynek jellegzetes képviselõje a COBOL nyelv ("Common Business-Oriented Language", általános üzleti célú nyelv), arra törekedett, hogy maga a program nézzen ki úgy, mint természetes nyelvi utasítások gyûjteménye, amiket egy furcsa, ám elméletileg olvasható stílusban írtak meg. Egy COBOL nyelven írt sor például így nézhet ki: MULTIPLY PRICE TIMES QUANTITY GIVING EXPANSION. Eleinte, amikor a Pentagon és iparági szakértõk elindították a COBOL közös fejlesztését a korai hatvanas években, ez kimondottan ígéretes iránynak látszott. A COBOL-program magától értetõdõnek tûnt, lehetõvé téve egyrészt azt, hogy munkacsoportok dolgozzanak nagy programok létrehozásán, másrészt a programozók képzését is, akik számára a szakosodás megengedhetõvé tette, hogy ne értsenek olyan szinten a számítógép mûködéséhez, mint az assembler programok idejében kellett. Azonban az általánosságnak a szintje, amellyel ezek a programok dokumentálták magukat, hibás választás volt. Például a formálisabb és tömörebb kifejezése egy mûködési részletnek: "expansion = price x quality" jobban illett valamennyi üzleti vagy pénzügyi alkalmazáshoz, ahol a programok írói és olvasói amúgy is hozzá voltak szokva a matematikai kifejezésekhez, az adatszerkezetekrõl és a program szélesebb mûködési elveirõl szóló magyarázatokat pedig nem váltotta ki a nyelv beszédessége a részletek tekintetében.
Ennek következtében a programozási nyelvek tervezõi a 60-as évek végén olyan kifejezés-formákkal kezdtek kísérletezni, ahol kiegyensúlyozottabb volt a mûködési részletek és a módosításhoz, javításhoz szükséges nem-funkcionális információ keveredése. Néhány tervezõ a rendkívül tömör és szimbolikus nyelvek irányába mozdult el, amelyekben a programozó elvontan közelített az adatokhoz, például "A x B" jelenthette két egész szám, két összetett szám, két nagy tömb összeszorzását, vagy bármilyen adattípusét, amire a "szorzás" mûvelete értelmezhetõ, s a számítógép A és B változók pillanatnyi tartalma alapján hajtja végre a mûveletet [12]. Ez a megközelítés igen jól átlátható programokat eredményezett, s megfelelni látszott annak az igénynek is, hogy a kód érthetõ legyen mindenki számára, aki késõbb módosítani vagy javítani akarja. Azzal, hogy a számítógép mûködési részleteinek eltakarásával az algoritmus maga lett hangsúlyozva, olyan nyelvek születhettek, amelyek felülmúlták az angolt vagy bármelyik természetes nyelvet a lépcsõzetes folyamatok megjelenítése területén. A megjegyzések nem csak feleslegesek, de zavaróak voltak, mint ahogy a matematikai fogalmakat angolul körülírni igyekvõ hasonlatok is nagyobb zavart csináltak, mint amennyit segítettek a megértésben.
Miként teremtettük meg a Micro-agy felfordulást
A programozási nyelvek fejlõdésének története tehát arról szólt, hogy olyan formáit kellett megtalálni az ember-gép kommunikációnak, amelyek alkalmasak voltak arra is, hogy bonyolult folyamatokat érthetõvé tegyenek az emberi olvasók számára. A "kifejezõkészség" a programozási nyelvek fontos tulajdonságává lett, nem azért, mert növelte a funkcionalitást, hanem mert hozzájárult egyre összetettebb szoftver-rendszerek közös munkával való létrehozásához és karbantartásához.
Elsõ pillantásra mindez éppen azt látszik igazolni, hogy jogos az említett munka eredményeként elõállt programokra a hagyományos szerzõi jogot alkalmazni. Amellett, hogy fõképpen "funkcionális" elemekbõl álltak, a számítógépes programok rendelkeztek lényeges "kifejezõ" alkotórészekkel is. Mivel a szerzõi jog elmélete a szerzõi joggal védett alkotások jellegzetes vonásaként írja le funkció és kifejezés keveredését, a forráskód, amely egyszerre tartalmazza a funkcionalitást szolgáltató gépi utasításokat és az emberi olvasóknak szánt kifejezõ kommentárokat, ideális alanya volt a szerzõi jogi eljárásnak.
Ez igaz, de világosan kell látnunk, hogy a szoftverek szöveges, kifejezõ alkotórésze azzal az egyetlen céllal volt jelen, hogy lehetõvé tegye "leszármazott alkotások" létrehozását. Ha nem azért lenne ott, hogy lehetõséget biztosítson a változtatásra, a programok szöveges része teljes egészében elhagyható volna, s a forráskód csak annyira esne a szerzõi jog hatálya alá, mint a tárgykód, a nyelvi értelmezõ kimenete, nem tartalmazna semmi mást, mint a program funkcionális elemeit.
A számítógép-ipar állapota a 60-as és a 70-es években, amikor a számítógép-programozás alapvetõ normáit fektették le, még nem fedte föl e szituáció kényes voltát. Akkoriban a hardver drága volt. A számítógépek gépi alkotórészek nagy és komplex gyûjteményei voltak, s az ilyen gépek tervezésével és építésével foglalkozó ipart egyetlen vállalat dominálta, vagy inkább monopolizálta. Az IBM kibocsátotta a szoftvereit. Persze, biztos ami biztos, megtartotta az alkalmazottai által írt programok tulajdonjogát, s a forráskódra is szerzõi jogot jegyeztetett be, de ugyanakkor elérhetõvé tette a programokat - beleértve a forráskódot is - ügyfelei számára minden külön díj nélkül, s arra bátorította õket, hogy készítsenek javításokat s tegyék közkinccsé azokat. A legjelentõsebb hardver-gyártó számára ennek a stratégiának volt értelme: jobb programokkal több számítógépet lehetett eladni, és ebben rejlett az egész üzlet jövedelmezõsége.
A számítógépeket ebben az idõszakban különálló szervezetek vásárolták, s a gépek nem kommunikáltak egymással. A mûködtetésükhöz szükséges szoftvert nem a hálózaton keresztül juttatták el a megrendelõhöz, hanem mágnesszalagok tekercsein. Ez a rendszer a szoftverfejlesztés centralizációja felé mutatott, hiszen amíg az IBM-ügyfeleknek jogukban állt változásokat, javításokat eszközölni a programokban, ezeket a változásokat elsõként az IBM-mel osztották meg, amely azután eldöntötte, hogy beépíti-e, s ha igen, miként ezeket a változásokat a központilag fejlesztett és kiadott program-változatba. Ezen a módon a világ legjobb számítógép-programja két fontos szempontból is szabad szoftver volt: semmibe sem került a beszerzése, s a jogosítványok, amelyekkel kibocsátották, megengedték és ösztönözték a kísérletezést, változtatást és javítást [13]. Az, hogy a kérdéses szoftver a szerzõi jogi rendelkezések értelmében az IBM tulajdona volt, kétségtelenül behatárolta a felhasználók lehetõségeit javításaik, hozzáadásaik mások felé történõ terjesztése területén, de a gyakorlatban a legelterjedtebb programot együttesen fejlesztette a domináns hardver-gyártó technikailag kompetens felhasználóival, bevetve terjesztésre szánt forrásait a javításoknak a felhasználói tábor számára való propagálásában. Mások kizárásának a joga, az egyik legfontosabb szál a tulajdonjog csokrában (hogy ezt a képet használjuk, amit az Egyesült államok Legfelsõbb Bírósága annyira kedvel), valójában lényegtelen, sõt inkább elkerülendõ volt itt, a szofver-üzlet szívében [14].
1980 után minden megváltozott. Az addigi "mainframe" hardvergyártás teljesen átadta a helyét a mindenki számára elérhetõ személyi számítógépeknek, s az operációs rendszer, azaz a személyi számítógépeken futó legfontosabb program egy olyan vállalat kizárólagos terméke lett, amely nem készített hardvert. Az alapvetõ mûködésért felelõs, magas színvonalú szoftver többé nem volt része a hardver-gyártók termékpalettájának, ehelyett egy olyan cég irányította a szoftver-ipar tevékenységét, amelyik piaci részesedése folytán a majdnem-monopólium jellemzõ ellenérdekeltségével viszonyult a területen korábban jellemzõ sokféleséghez. Ebben a helyzetben mindennél fontosabb szerepet kezdett játszani az a jog, hogy a termék elõállításából kizárjon másokat - a Microsoft piaci ereje teljes egészében a Windows forráskódjának tulajdonjogán alapult.
A Microsoft számára az, hogy mások "leszármazott alkotásokat", vagyis hibajavításokat, fejlesztéseket hozzanak létre, az üzlet lényegét veszélyeztette. Az egyre újabb jogi procedúrákból világosan kitetszõ üzleti stratégiája az volt, hogy a szoftverpiac más részein találjon eredeti ötleteket, s felvásárolva azokat örökre eltüntesse avagy saját tulajdonú termékébe építse be õket. A lehetõség arra, hogy teljes ellenõrzést gyakorolhasson minden mások által gyártott, eladott, birtokolt és használt számítógép fölött, hatalmas és jövedelmezõ befolyást biztosított számára az egész kibontakozó kultúra vonatkozásában [15] - mások kizárásának joga központi szerepet foglalt el a tulajdon-alapú szoftverek világában.
Az eredmény a szoftverek minõségének tekintetében lesújtóan alakult. A monopólium gazdag és befolyásos vállalat volt, amely igen sok programozót foglalkoztatott, de még neki sem telt annyi tesztelõre, tervezõre és fejlesztõre, amennyi ahhoz lett volna szükséges, hogy rugalmasan használható, robusztus és mûszakilag innovatív programokat hozzon létre, olyanokat, amelyek képesek megfelelni azoknak az egyre sokrétûbb követelményeknek, amelyeket a személyi számítógépek növekvõ száma támasztott. A Microsoft meghatározó marketing- stratégiájának megfelelõen termékeit a legkevésbé képzett közönségnek tervezte, s a félelem, bizonytalanság, kétség (fear, uncertainty, doubt, a cégen belül csak FUD) együttesét használta arra, hogy képzettebb vásárlóit is távol tartsa a konkurenciától, amelynek a puszta túlélése is kétségessé vált a Microsoft piaci erejével szemben.
A kapcsolat megszûnésével, amely egykor az operációs rendszer gyártóját és a hibák kijavítására képes felhasználóit kötötte össze, a minõség romlása megállíthatatlan volt. ám éppen azért, mert a személyi számítógépek forradalma ugrásszerûen növelte meg a felhasználók számát, az emberek nagy része, akik kapcsolatba kerültek ezzel a rendszerrel, semmiféle összehasonlítási alappal nem rendelkezett. Tekintettel arra, hogy semmilyen ismeretük sem volt a rendszerek stabilitására, megbízhatóságára, javíthatóságára és hatékonyságára vonatkozó követelményekrõl, amelyek még a "mainframe" korszak meghatározói voltak, a személyi számítógépek felhasználóinak nem sok elképzelése lehetett arról, relatíve milyen gyengén mûködött a monopolhelyzetben lévõ szoftver. Ráadásul a számítógépek teljesítményének és kapacitásának gyors növekedésével a program hibái még kevésbé voltak feltûnõek az általános fejlõdés fényében. Az átlagos felhasználókat, akiknek többsége igazából tartott ettõl a technológiától, amit a legkisebb mértékben sem látott át, valójában elégedettséggel töltötte el a program hibákra való hajlama. Egy gazdaságban, amely idõnként rejtélyes módon változik, egyéni életpályák milliói válnak bizonytalanná, volt valami sajátos öröm abban, hogy egyetlen számítógép sem volt képes néhány óránál tovább üzemelni lefagyás nélkül. Bosszantó volt persze minden hirtelen összeomlás során elveszíteni az addigi munka egy részét, de mégis adott egyfajta jó érzést a számítógépek nyilvánvaló esendõsége [16].
Mindez távolról sem volt törvényszerû. A személyi számítógépekre szánt programok minõsége óriási mértékben javítható lett volna egyszerûen a felhasználóknak a tervezés és megvalósítás folyamatába való közvetlen bekapcsolódásával. A lamarcki modell alkalmazásával, amikor bárhol bárki elkészíthetné saját javítását és azt mindenki más felhasználhatná, a hátrány leküzdhetõ lett volna, és a személyi számítógépek világába visszatér mindaz a stabilitás és megbízhatóság, ami még a "mainframe" korszak kvázi-tulajdonosi viszonyai között megszokott volt. ám a Microsoft üzleti modellje eleve kizárta a lamarcki elmélet alapján megvalósított öröklõdõ fejlesztéseket. A szerzõi jog doktrínája és az a mód, ahogyan azt a szoftverekre alkalmazták, a világot a kreacionizmus irányába vitte - csakhogy ebben az esetben a probléma az, hogy BillG, a Teremtõ messze nem volt tévedhetetlen, sõt még csak meg se próbálkozott vele.
Az iróniát fokozva megállapíthatjuk, hogy a világháló fejlõdése a nem tulajdon-alapú alternatívát csak még praktikusabbá tette. Az "internet", amit a tudományos és a népszerû értekezések egyaránt úgy írnak le, mint egy dolgot, valójában egy társadalmi állapot neve: azé a tényé, hogy a világháló társadalmában mindenki közvetlenül, bármiféle közvetítõ nélkül kapcsolódik mindenki máshoz [17]. A hálózatok egész világra kiterjedõ interkonnektivitása megszüntette a szûk keresztmetszetet, ami még a mainframe korszakban szükségessé tette egy központi szoftver-fejlesztõ létezését, amelyik racionalizálta és elérhetõvé tette az egyéni újításokat.
S akkor, a történelem kis fintoraként, a rossz szoftver világméretû diadalának sajátos erõk meglepõ kombinációja vetett véget: a hálózat fejlõdése által kiváltott társadalmi átalakulás, a politikai gazdaságtan egy rég elfeledett európai elmélete és programozók egy kis csapata a világ minden részébõl, akiket egy egyszerû gondolat késztetett cselekvésre.
A szoftver szabad akar lenni, avagy miként hagytuk abba az aggódást és tanultuk meg szeretni a bombát
Jóval azelõtt, hogy a hálózatok hálózata realitássá vált volna, sõt még azelõtt, hogy egyáltalán az ötlet megszületett, már létezett az az elképzelés, hogy a számítógépeknek mindenki számára szabadon elérhetõ programokkal kellene mûködniük. Mindez a mainframe-érában kezdõdött, a tulajdon-alapú szoftverekkel szembeni ellenhatásként, s igényel egy rövid történelmi visszatekintést.
Bár az említett idõszak legnagyobb, általános célú számítógépeket elõállító vállalata az IBM volt, nem õ volt a legnagyobb hardvergyártó: a telefon-monopólium, az American Telephone & Telegraph (AT&T) felülmúlta méreteiben, ám termékeit belsõ használatra készítette. A telefoncég híres kutatási részlegében, a Bell Labs-nál a hatvanas évek végén a programozási nyelvek korábban ismertetett fejlesztésének részeként született meg a Unix operációs rendszer.
A Unix létrehozásához vezetõ gondolat az volt, hogy fejlesszenek ki egy olyan egységes, jól szabályozható operációs rendszert, amely a telefontársaság összes számítógépén, kicsin és nagyon egyaránt futni képes. Ezt a célt csak úgy lehetett elérni, hogy a rendszert nem gépi kódban vagy assembler nyelven írják meg, ahol a nyelvi formák szorosan integrálódtak az adott hardver-összállításba, hanem egy sokkal kifejezõbb, általánosabb nyelven. A kiválasztott nyelv szintén a Bell Labs fejlesztése volt, úgy hívták: "C" [18]. A C nyelv általánossá, sõt egyeduralkodóvá vált egy sor programozási feladat megoldására, s a hetvenes évek végére az ezen a nyelven írt Unix operációs rendszert a legkülönbözõbb gyártók által készített, a legkülönfélébb tervezési mintákat követõ számítógépekre vitték át ("portolták", szakmai zsargonban).
Az AT&T széles körben terjesztette a Unixot, s az operációs rendszer alapvetõ jellegébõl adódóan ezt C forráskód formájában kellett tennie - ám megtartotta a forráskód tulajdonjogát és a felhasználókat engedélyek kiváltására kötelezte, amely tiltotta a továbbadást és leszármazott alkotások létrehozását is. Nagy számítógép-központok, az üzleti és a tudományos szférában egyaránt megengedhették maguknak a licencek megvásárlását, de magánszemélyek nem, s a megkötések nem tették lehetõvé a Unixot használó programozóknak azt sem, hogy alkalomszerû javítgatáson túl nagyarányú fejlesztéseket végezzenek a rendszeren. Amikor pedig a szakemberek világszerte egyre jobban számítottak a személyi számítógépek forradalmának bekövetkeztére, a Unix "nem-szabad" jellege komoly aggodalmat kezdett kelteni.
1981 és 1984 között jött valaki, aki valóságos kereszteshedjáratot indított a helyzet megváltoztatásáért. Richard M. Stallman, aki akkor az MIT Mesterséges Intelligencia laboratóriumában dolgozott, vázolta fel egy operációs rendszer független, közös munkával történõ újratervezésének és újraírásának terveit, amely így valódi szabad szoftver lenne. Stallman szavaival a szabad program a szabadságról szól, nem az árról. Az ilyen szoftvert bárki szabadon módosíthatná, továbbadhatná, de akár el is adhatná, mindössze annyi kötelezettség vállalásával, hogy nem korlátozhatja azok jogait, akiknek továbbadja azt. Eképp a szabad szoftver önszervezõdõ projektté válna, ahol egyetlen újítás sem veszne el a programhoz fûzõdõ jogok tulajdonosi szemléletû kezelése miatt. Stallman úgy döntött, a rendszert GNU-nak nevezi el, aminek a jelentése (a szabad szoftverek világában oly népszerû rekurzív mozaikszó elsõ felbukkanásaként): "GNU's not Unix", azaz a "GNU nem Unix" volt. Túllépve a Unix alapvetõ szerkezetéhez, terjesztési feltételeihez kapcsolódó aggodalmakon úgy tervezte, a GNU profitálni fog a Unix mindenre kiterjedõ, bár nem szabad forráskódjából, s úgy kezdte megírni a születendõ rendszer komponenseit, hogy azok módosítás nélkül fussanak a létezõ Unix rendszereken. Ily módon a GNU fejlesztése közvetlenül az egyetemeken és a világ fejlett számítógépes központjaiban folyhatott.
A projekt nagysága lenyûgözõ volt. önkéntes programozókat kellett találni, megszervezni és munkába állítani õket, hogy megírják azokat az alkalmazásokat, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a rendszer végsõ összeállításához. Stallman maga írt meg számos alapvetõ programot, a többi részt a projektjéhez csatlakozó, vagy alkotásaikat közvetlenül felajánló kisebb-nagyobb csapatok készítették el. Az akkoriban fejlõdésnek induló hálózat egyes pontjai a GNU-alkotórészek forráskódjainak archívumává váltak, s a nyolcvanas évek során a GNU alkalmazások világszerte elfogadásra és elismerésre találtak a Unix-felhasználók körében. A GNU eszközök stabilitása, megbízhatósága és karbantartásuk egyszerûsége szállóigévé vált, s Stallman remek szervezõi képességei újabb és újabb célokat adtak és tovább gyorsították a folyamatot. Stallman 1990-ben elméleti és mûszaki újításaiért, valamint azok társadalmi hatásainak elismeréseként a MacArthur Fellowship díjában részesült.
A GNU projekt s az általa 1985-ben létrehozott Szabad Szoftver Alapítvány (Free Software Foundation) nem voltak kizárólagos forrásai a szabad szoftver gondolatának. Az egyetemek vonzáskörében, fõként Unix-környezetben sorra jöttek létre a szerzõi jogi engedélyek azon formái, amelyek a szabad vagy részben szabad programok terjesztését célozták. A Berkeley-beli University of California egyetemi körökben szabad terjesztésre szánt Unix-változat tervezésébe és fejlesztésébe kezdett. A BSD Unix, ahogy ismertté vált, szintén az AT&T Unixot tekintette tervezési szabványnak, a kódját kibocsátották s programozási eszközök, technikák gyûjteményeként mûködtették, ám a licenc-feltételek korlátozták az elérhetõségét. A hardver-specifikus, tulajdon-alapú kód kiiktatása a terjesztésbõl pedig azzal járt, hogy senki sem tudott a BSD-bõl mûködõképes rendszert építeni egy adott számítógépen való használatra. Egy másik egyetemi munkaként létrejött alkotás szintén kvázi-szabad szoftvert eredményezett: a Unix rendszerek grafikus felhasználói felületeként (GUI) tervezett X Windows-t az MIT-n hozták létre és a forráskóddal együtt olyan feltételekkel terjesztették, amelyek megengedték a program szabad módosítását is. 1989-90-ben pedig a Helsinki Egyetem számítástechnika szakos hallgatója, Linus Torvalds belekezdett abba a munkába, amely bezárta a kört és a szabad szoftver álmának teljes megvalósítását hozta el.
Amit Torvalds tett, az nem volt más, mint egy addig az egyetemi tudományos oktatásban használt eszköz alkalmazása a valódi életben. Andrew Tannenbaum Minix-rendszermagja [19] segédeszköz volt az "Operációs rendszerek" kurzushoz, amely alapvetõ problémák alapvetõ megoldásait mutatta be. Lassanként, s elõször anélkül, hogy kifejezetten erre törekedett volna, Torvalds a Minix-kernelbõl egy valódi Unix kernelt fejlesztett ki az Intel x86-os processzorai számára, amelyek a világ személyi számítógépeinek túlnyomó részét mûködtették. Ahogy Linus a kernelen dolgozott, amelyet Linuxnak nevezett el, rájött, annak érdekében, hogy az mielõbb funkcionális legyen, a legokosabb olyan irányba fejleszteni, hogy együtt tudjon mûködni a már létezõ GNU-komponensekkel.
Torvalds munkájának eredménye 1991-ben egy kevésbé kidolgozott, mûködõképes változata volt egy szabad szoftverekbõl álló, Unix-szerû operációs rendszer magjának, amely teljesen kompatibilis volt, s hasonló elvek alapján is épült fel Richard Stallman GNU-projektjével, amely akkor már kitûnõ és nagyszámú, a Szabad Szoftver Alapítvány által terjesztett rendszer-komponensbõl állt. Mivel Torvalds úgy döntött, hogy a Linux kernelt a Szabad Szoftver Alapítvány "General Public License"-ének alapján bocsátja ki, amelyrõl késõbb még szólunk, a programozók százai, majd ezrei a világ minden tájáról, akik belefolytak a fejlesztési munkába biztosak lehettek abban, hogy erõfeszítéseik eredménye változatlanul szabad program marad, senki nem fogja azt kereskedelmi termékké tenni. Mindenki tisztában volt vele, hogy saját fejlesztéseinek eredményeit bárki más tesztelheti, javíthatja s újra közzéteheti. Torvalds szívesen fogadta a segítséget s egészen zseniális ügyességgel fogta össze a munkát úgy, hogy senki lelkesedését sem nyomta el. A Linux-kernel fejlesztése bebizonyította, hogy az Internet lehetõvé teszi akkora létszámú programozó-csapat toborzását, amelyet egyetlen kereskedelmi vállalat sem engedhet meg magának, s ezek összefogását egy szinte teljesen hierarchia-mentesen szervezõdõ fejlesztési munkában, amely több, mint 1 millió soros programkódot eredményezett, mindezt földrajzilag szétszóródott, fizetés nélkül dolgozó önkéntesek segítségével - olyan együttmûködési modell volt ez, amelyre még nem volt példa az emberi történelemben [20].
1994-re a Linux eljutott az 1.0-ás változatához, stabil, mûködõképes, kiadható rendszermag volt. A 2.0 szintet 1996-ban érték el, 1998-ban pedig a kernel 2.2.0-s változatával, amely már nem csak x86-on, hanem egy sor másik architektúrán is futtatható volt, a GNU/Linux (a Linux rendszermag és a GNU rendszer-komponensek kombinációja) és a Windows NT volt az a két operációs rendszer, amelyik osztozott a piacon. Egy a Microsofttól 1998. októberében kiszivárgott s késõbb hitelesként elismert, belsõ használatra szánt értékelés szerint: "A Linux a Unix egyik legjobb megvalósítása, amely megbízhatóan mûködik még kritikus körülmények között is, és - nyílt forrásának köszönhatõen [sic!] olyan hosszú távú megbízhatósággal bír, amely felülmúlja a legtöbb konkurens operációs rendszert." [21]
A GNU/Linux rendszerek mára a világ minden pontján mûködnek, a legkülönfélébb rendszereket irányítva, nagy kereskedelmi oldalak web-szervereitõl a szuper-számítógép fürtökön át a banki hálózatokig. A GNU/Linux ott van az ûrsiklón és (tényleg!) a Microsoft belsõ hálózatának számítógépein is. Szakmai értékelések újra és újra megerõsítették, hogy a Linux a legstabilabb Unix-kernel, olyan fokú megbízhatósággal, amelyet csak maguk a GNU-eszközök múlnak felül. Azon túl, hogy a GNU/Linux felülmúlta a kereskedelmi, tulajdon-alapú Unix-változatokat a személyi számítógépeken valamennyi mérés során, azzal is hírnevet szerzett magának, hogy zavartalanul, hiba és összeomlás nélkül képes hónapokon át futni kritikus, érzékeny környezetben is.
A szabad szoftver-mozgalom más elemei hasonlóan sikeresnek bizonyultak. Az Apache, messze a legsikeresebb a világ hálózati kiszolgálói között, szabad program, akárcsak a Perl, az internetes oldalakat fejlesztõ programozók alapnyelve. A Netscape Communications immár szabad szoftverként hozza forgalomba Netscape Communicator 5.0-ás böngészõjét, a Szabad Szoftver Alapítvány "General Public License"-éhez igen közel álló feltételekkel. Nagy PC-gyártók, köztük az IBM már választható lehetõségként kínálják a GNU/Linuxot csúcskategóriás, web- és fájlkiszolgálónak szánt számítógépeikhez. A Samba, egy program, amely lehetõvé teszi GNU/Linux gépeknek, hogy Windows NT kiszolgálóként mûködjenek, széles körben elterjedt mint a Windows NT alternatívája, kemény, olcsó versenytárssá válva a Microsoft saját piacán. A programok minõségét illetõ, a szakma által évtizedek óta ismert szempontok alapján - amelyek folyamatos érvényessége világos lesz számodra, amikor a Windows-géped legközelebb lefagy - a helyzet az évezred végén egyértelmû. E tekintetben a világ legjövedelmezõbb és leghatalmasabb vállalata jócskán lemaradva csak második, bár a gyõztes kivételével már mindenki mást kiszorított a versenybõl. A tulajdon-alapúság a kapitalista agresszivitással párosulva elpusztított minden számottevõ piaci versenyt, de amikor jó programok készítésérõl van szó, az anarchizmus gyõz.
III. Anarchizmus mint termelési mód
Jó ez a történet, s ha a jogrobotot és az ökonómtörpét nem vakítaná el az elmélet, maguk is látták volna, hogy mindez eljön. Azonban, bár néhányunk már évek óta megjövendölte vagy dolgozott az eljöveteléért, elméleti következményei annyira aláásnak mindent, ami robotjainkat és törpéinket kényelemben tartotta, hogy senki sem hibáztathatja õket azért, hogy nem voltak hajlandók meglátni.
A tények azt bizonyítják, hogy valami nincs rendben a "mozgatórugó"-hasonlattal, s ez aláássa a konvencionális szellemi tulajdon-gondolkodást [22]. ám ennél több is történt. Bepillantást nyertünk az emberi kreativitás jövõjébe egy világban, amelyet a globális interkonnektivitás határoz meg, s ez nem egy olyan világ, amit robotoknak vagy törpéknek csináltak.
A gondolatmenet, mielõtt még megállnánk egy kis felfrissülésre a valódi világban, így foglalható össze: a szoftver - legyen az végrehajtható program, zene, vizuális mûvészet, vallási szertartás, katonai eszköz, vagy amit akarsz - bitfolyamokból áll, amelyeket, bár lényegében megkülönböztethetetlenek, a jogi kategóriák zavaró sokféleségével kezelnek. Ez a sokféleség hosszú távon bizonytalanná tesz mindent, olyan okokból kifolyólag, amelyek magában a jogi folyamatban gyökereznek. A szabályok ilyen sokféleségét a bitfolyamokkal kapcsolatos tulajdonosi érdekek közötti különbségtétel igénye hívta létre. Ezt az igényt elsõsorban azok érezték, akik profitra kívántak szert tenni abból a társadalmilag elfogadott monopolhelyzetbõl, amit a gondolatok tulajdonként való kezelése hozott létre. Azokat közülünk, akik felháborodtak mindazon a társadalmi egyenlõtlenségen és kultúrális hegemónián, amit ez az intellektuálisan tarthatatlan és morálisan kifogásolható rendszer eredményezett, lekiabálják. Akik a kiabálást végzik, a törpék és a robotok, hisznek abban, hogy ezek a tulajdonról szóló szabályok szükségesek, s nem csak Murdochworld kétségbeesett túlélési törekvései miatt - bár egy kis pénzügyi támogatás mindig jól jön -, hanem a mozgatórugókkal kapcsolatos gondolatmenet okán. Ez utóbbi számukra nem pusztán egy kép, hanem egy érv, amely bebizonyítja, hogy ezekre a szabályokra - minden kétségbevonható következményükkel együtt - szükség van ahhoz, hogy jó programok szülessenek. Persze ez a meggyõzõdés csak a tények figyelmen kívül hagyásával tartható fenn hosszú távon. A digitális forradalom közepén, amikor a futtatható bitfolyamok minden mást lehetségessé tesznek, a tulajdonjogon alapuló rendszerek nem egyszerûen nem teszik a dolgokat jobbá, hanem határozottan rosszabbá teszik azokat. A tulajdonosi hozzáállás, bármi más problémájától eltekintve nem segíti, de kimondottan hátráltatja a fejlõdést.
De mi ez a rejtélyes alternatíva? A szabad szoftver létezik, de milyen mechanizmusok mûködtetik, és miképpen általánosítható a digitális társadalom nem-tulajdonelvû elmélete irányába?
A szabad szoftver jogi elmélete
Létezik egy mítosz, s mint a mítoszoknak általában, ennek is van némi valóságalapja: a számítógép-programozók mind libertariánusok. A jobboldal kapitalista, részvényopciókon osztozkodik, nem szereti az adókat, a szakszervezeteket és a polgári jogokat, míg a baloldal utálja a piacot és az egész kormányt, hisz a titkosításban, bármennyire is elõsegíti az a nukleáris terrorizmust [23], és utálja Bill Gatest, mert gazdag. Persze valamennyi alapja van ennek a hiedelemnek. A legnagyobb különbség azonban, ami a politikai gondolkodás digitális világon kívüli és azon belüli változata között fennáll az, hogy e világon belül az anarchizmus (avagy pontosabban, a tulajdon-ellenes individualizmus) életképes politikai filozófia.
A szabad szoftver-mozgalom sikerének központi eleme, Richard Stallman legnagyobb vívmánya nem egy darab programkód. A szabad programok sikere, ide értve a GNU/Linux diadalmenetét is, abban rejlik, hogy képesek voltak hatalmas, komplex projektek érdekében koncentrálni rengeteg ember óriási mennyiségû és minõségû erõfeszítését. S ez a képesség abból a jogi környezetbõl születhetett meg, ami ennek a munkának hátteret adott. Richard Stallman többet hozott létre, mint pusztán az Emacs, a GDB vagy a GNU. Kitalálta a General Public License-t (GPL).
A copyleftként is ismert GPL [24] a copyrightot használja fel arra, Toby Milsom gondolatának parafrázisával élve, hogy becsempéssze a dologba az anarchizmus elemeit. Ahogy a preambulum fogalmaz:
"Amikor szabad szoftverrõl beszélünk, szabadságról van szó és nem árról. A General Public License úgy lett tervezve, hogy biztosítsa mindenkinek a szabadságot arra, hogy továbbadja ezeket a programokat (s közben akár meg is változtassa õket), hogy megkapja a forráskódot vagy hozzájuthasson ahhoz, hogy változtathasson a programon, felhasználhassa annak részeit más szabad programokban, s hogy tudatában legyen annak, hogy mindezt megteheti.
E jogok védelmében korlátozásokkal élünk, hogy megakadályozzunk bárkit abban, hogy megtagadja másoktól ezeket a jogokat, vagy rávegyen másokat az ezekrõl való lemondásra. Ezek a korlátozások bizonyos felelõsséget rónak mindenkire, aki ezeket a programokat továbbadja avagy módosítja õket.
Például, ha valaki ilyen programokat terjeszt, akár ingyenesen, akár pénzért, mindazt a jogot meg kell adnia a többieknek, amelyekkel õ maga rendelkezik. Biztosítania kell, hogy õk is megkapják vagy megkaphatják a forráskódot. Tudomásukra kell hoznia ezeket a szabályokat, hogy tisztában legyenek a jogaikkal."
Ennek az alapvetõ, a szabad szoftver alapját adó gondolatnak számos változatát írták le a legkülönfélébb licencek formájában, ahogy már jeleztem. A GPL egy lényeges pontban különbözik a többi formától. A 2. szakaszban találjuk ezt a részt:
"Bárki szabadon módosíthatja a program birtokában levõ példányát vagy példányait, avagy azok bármely részét, valamint továbbadhatja ezeket a módosításokat ... amennyiben eleget tesz a következõ feltételeknek:
...
b) Gondoskodni kell róla, hogy bármely alkotás, amelyet valaki továbbad vagy publikál, s az részben vagy egészében a Programból származik avagy annak egy részét képezi, minden további fél számára egészében és külön díjazás nélkül e Licenc hatálya alá kerüljön."
A GPL 2(b) szakaszára gyakran "korlátozó"-ként utalnak, de a szándék valójában a felszabadítás. Létrehoz egy közös tulajdont, amihez mindenki hozzátehet, de senki sem vehet el belõle. A 2(b) szakasz miatt egy GPL-es projekt valamennyi résztvevõje biztos lehet abban, hogy õ, akárcsak a munka többi résztvevõje, korlátozás nélkül használhatja, módosíthatja és továbbadhatja a programot, hogy a forráskód mindig hozzáférhetõ lesz, s a kereskedelmi szoftverektõl eltérõen mindennek idõtartamát nem befolyásolják a piac tendenciái vagy a fejlesztõk majdani döntései. A GPL-nek ezt az "örökletességét" néha úgy kárhoztatják, mint a szabad szoftver-mozgalom kereskedelem-ellenes hozzáállásának kifejezõdését, ám semmi sincs távolabb az igazságtól. A 2(b) szakasz hatása az, hogy a szabad szoftverek kereskedelmi terjesztõit a tulajdon-alapú vállalkozások veszélyesebb versenytársaivá teszi. Ennek igazolására mi is lehetne alkalmasabb, mint a piac tulajdonelvû szereplõit hallgatni meg. Vinod Vallopillil, a Microsoft "Halloween-dokumentumának" szerzõje így ír:
"A GPL és annak ösztönzõ hozzáállása a kódok továbbfejlesztése felé biztosítja a vásárlókat, hogy egy kereskedelmi Linux vásárlóiként nem kell félniük semmilyen evolúciós zsákutcától.
Az 'evolúciós zsákutca' a szoftverekkel kapcsolatos FUD-érvelés alapját képezi [25]."
Lefordítva Microbeszédrõl ez azt jelenti, hogy a stratégia, amellyel a domináns tulajdon-alapú gyártó el igyekszik téríteni a vásárlókat a versenytársaktól - félelmet (Fear), bizonytalanságot (Uncertainty) és kétséget (Doubt) gerjesztve bennük más szoftverek hosszú távú elérhetõségével kapcsolatban - GPL-es programok esetében hatástalan. Az ilyen programok felhasználói, beleértve azokat is, akik azt egy kereskedelmi viszonteladótól szerezték be, jól tudják, hogy a jövõben a fejlesztések, javítások folyamatosan elérhetõek lesznek a közös tárházból, s nem kell tartaniuk sem a forgalmazó eltûnésétõl, sem pedig attól, hogy valaki egy különösen vonzó fejlesztést vagy nagyon fontos javítást arra fog felhasználni, hogy a programot magántulajdonba vonja.
A szellemi tulajdonra vonatkozó jogszabályoknak ilyen felhasználása azért, hogy létrejöjjön egy közös tároló a cybertérben az anarchista siker központi infrastruktúrájává lett. Azzal, hogy a folyamat minden szintjén biztosítjuk a szabad hozzáférést és lehetõvé tesszük a módosításokat, azt érjük el, hogy a szoftver evolúciója a gyors lamarcki modell alapján megy végbe: mások munkájának minden hasznos eleme közvetlenül megörökölhetõ. Innen a sebesség, például, amellyel a Linux kernel fejlõdése lekörözte minden kereskedelmi elõdjéét. Mivel a kudarc lehetõsége ki van zárva, bárki jöhet és részt vehet benne, a tulajdonelvû társadalmak kollektív cselekvését sújtó legnagyobb probléma gyakorlatilag eltûnik.
Az alkotói folyamat nem-tulajdonelvû jellegével áll kapcsolatban a szabad szoftverek híres stabilitása és megbízhatósága is, ami annak köszönhetõ, amit Eric Raymond "Linus törvényének" nevez: ha elég sok szem figyel, minden hiba észrevehetõ. Gyakorlati síkon arról van szó, hogy a forráskódhoz való hozzáférés annyit tesz, ha van egy problémám, ki tudom javítani. Mivel ki tudom javítani, szinte soha nem kell megtennem - valaki elõttem már meglátta és kijavította azt.
A szabad szoftver közössége számára az anarchista alkotási modell melletti elkötelezettség inkább morális kényszer: ahogy Richard Stallman mondta, ez a dolog a szabadságról szól, nem az árról. Tekinthetjük úgy is, mint praktikus szempontot: ezen a módon jobb programok készíthetõk, mint amilyeneket a tulajdonelvû modell lehetõvé tesz. A robot nézõpontjából persze a copyleft az elmélet perverziója, ám az elmúlt évtizedek minden ilyen irányú kísérleténél jobban megoldja azt a problémát, miként alkalmazható a szerzõi jog a számítógép-programok funkcionális és megjelenést illetõ, rendkívül összefonódott aspektusaira. Az a tény, hogy ezen a módon jobb programok állíthatóak elõ, nem jelenti azt, hogy a hagyományos szerzõi jog alkalmazását meg kellene tiltani azok számára is, akik gyenge minõségû szoftvereket akarnak birtokolni és árusítani, vagy (megértõbb megfogalmazásban) azok számára, akik terméke túl szûk kört céloz meg ahhoz, hogy közösségi fejlesztés alá lehetne vonni. ám ez a történet figyelmeztetés kell, hogy legyen a robotok számára: a jövõ világának kevés köze lesz csak a múlt világához. Jelenleg a szabályok két irányba hajlanak. Az android füleknek zene mindaz, ahogy a "kultúrális ikonok" nagyvállalati tulajdonosai érvelnek akkor, amikor éppen tulajdonosi jogaik meghosszabbítását akarják elérni, az I. cikkely 8. paragrafusában leszögezett "korlátozott idõt" szabad birtoklásra változtatva [26]. Végtére is ki veszi a robotok koncertjegyeit? ám ahogy a tulajdonelvû álláspont igyekszik minél erõteljesebben megalapozni magát egy olyan szerzõi jogi felfogásban, amit megszabadítottak bosszantó vonatkozásaitól korlátozott idõtartamra és korrekt hasznosításra, "kultúrális szoftver"-rendszerünk kellõs közepén megindult az anarchista ellentámadás. Még komoly csapások várnak a robotokra, majd látni fogjuk. ám elõbb még nézzük meg utoljára a törpéket.
Mert létezik: Faraday mágnese és az emberi kreativitás
Végsõsoron megérdemelnek egy választ. Mi a csudáért írnak az emberek programot, ha nem fizetik õket meg érte? Két válasz kínálkozik általában, az egyik félig igaz, a másik félig sem, de mindkettõ kellõen egyszerû.
A hibás válasz számos utalást tartalmaz a szívesség-viszonzás alapú "hacker-kultúrára". Ez a szubkulturális kifejezés néhány éve lépett be a tudományos vizsgálatok területére és némileg félrevezetõ volta ellenére gyorsan megkerülhetetlenné vált. Ez persze csak annyit bizonyít, hogy a csak-a-gazdaság-számít beállítottságú emberek annyira megrontották mindannyiunk gondolkodását, hogy a nem-piaci gazdasági viselkedés összes formáját ugyanolyannak érezzük. ám a szívesség és viszonzás, akárcsak a barter-kereskedelem, igazi tulajdonelvû intézmények. A viszonzás központi jelentõséggel bír a kölcsönös függõség ezen szimbolikus megvalósulásaiban, ha bármelyik fél szûkmarkú, az gondot okoz. A szabad szoftver esetében azonban nincs semmiféle kölcsönösségi rituálé: néhány ember rendelkezésre bocsájtja a kódot, amit mások eladnak, használnak, átalakítanak vagy kiemelnek belõle részeket valami más célra. Bár a GNU/Linux létrehozásán rengetegen dolgoztak (akár tízezrekrõl is lehet szó), az õ számuk nagyságrendekkel kisebb azokénál a felhasználókénál, akik semmilyen hozzájárulást nem tettek [27].
A helyes válasz részben ott keresendõ, hogy a szabad programokat olyan emberek készítik, akik munkájukért cserébe megbecsülést várnak - s a híres Linux-hackerek valóban afféle számítógépes félisteneknek számítanak világszerte. Amit õk ebbõl nyernek, az lehet megnövekedett önbecsülés, vagy akár közvetett anyagi gyarapodás is [28]. Azonban mégsem a programozó-guruk azok, akik a munka oroszlánrészét elvégzik. A tisztelet, ahogy azt Linus Torvalds is gyakran hangoztatta, abból a ténybõl származik, hogy készségesen elismerjük: ezt az egészet valaki más alkotta meg. Továbbá, mint arra már többen rámutattak, a szabad szoftver mozgalom kitûnõ dokumentációt is eredményezett. A dokumentáció-írás nem az a dolog, amit a hackerek különösebben kedvelnek, így a dokumentáció nagy részét olyan emberek írják meg, akik nem vettek részt a program megírásában. Nem volna helyes, ha a program-szerzõséggel nyerhetõ közvetett anyagi elõmenetelt az ismertség növekedésére korlátoznánk. A legtöbb általam ismert programírónak rendes állása van a számítógépiparban, s a tudás, amire az üzleti világon kívüli, kreatív munka során szert tesznek kétségtelenül növeli értéküket azon belül is. Ahogy a szabad programok mennyisége túllépett egy kritikus tömeget és egy teljesen új üzleti modell alapjává vált, amely olyan kereskedelmi terjesztések köré épült, amit bárki ingyen beszerezhet, egyre nõtt azok száma, akiket kimondottan szabad szoftverek írására alkalmaznak. Nekik persze, mielõtt állást ajánlanak számukra ezen a területen, már otthonosan kellett mozogniuk benne. Ez a fajta motiváció tehát jelen van, bár nem ennyirõl szól az egész.
A válasz többi része egészen egyszerû. Megértéséhez kövessük végig egy kezdetben ellenséges szabadszoftver-szerzõ rövid és nem kellõképpen méltatott karrierjét. Vinod Vallopillil a Microsoft-tól, mikor éppen a híres "Halloween-memorandumok" második tagjaként kiszivárgott elemzését készítette a Linuxról, vásárolt egy Linux-rendszert és telepítette azt egyik irodai gépére. Problémái akadtak, mert a (kereskedelmi) Linux-terjesztésnek nem volt része az a démon, amely a dinamikus IP-címek kiosztásáért felelõs DHCP-protokolt kezelte volna. Ami ezután jött, az elég fontos számunkra ahhoz, hogy megkockáztassunk még egy hosszabb elmerülést a Microsoft fogalmazási stílusába:
"Néhány weboldallal és FAQ-kal késõbb találtam egy FTP-oldalon egy Linux DHCP-klienst. A DHCP-klienst egy, a Fore Systemsnél dolgozó mérnök fejlesztette (legalábbis erre következtettem az e-mail címe alapján, azt hiszem azonban, hogy inkább a szabadidejében csinálhatta meg), egy egész sor dokumentációt, kézikönyvet pedig, amelyek részletes instrukciókat tartalmaztak a program telepítésére, használatára vonatkozóan, valaki Magyarországról írt meg hozzá.
Letöltöttem és kicsomagoltam a klienst, majd ki kellett adnom két egyszerû parancsot:
make - elkészíti a bináris kódot
make install - telepíti azt Linux démonként.
Begépelve azt, hogy "dhcpd" a keresési folyamat elindult, és voila, mûködõ IP hálózatom volt.
Mivel letöltöttem a DHCP-kliens forráskódját is, eljátszottam vele egy kicsit. A kliens nem volt annyira kiterjeszthetõ, mint az, amit mi adunk az NT5-höz (nem kérdezett rá például különféle tetszõleges opciókra, nem tárolta az eredményeket), de világos volt, hogy egyszerûen meg tudnám írni az ehhez a funkcióhoz szükséges kódot. Az egész program kb. 2600 sorból állt.
A kliens egyes ezotrikus, kiterjesztett funkciói esetében nyilvánvaló volt, hogy azt valaki más tette hozzá, ilyenek voltak például azok a rutinok, amelyek a DHCP-kéréshez illesztettek hozzá gazdagép-specifikus karakterláncokat, amikre a kábelmodemet/ADSL-t használó oldalaknak van szüksége.
További néhány lépés kellett a kliens automatikus indításának beállításához és az Ethernet-illesztõm rendszerindításkor való önmûködõ konfigurálásához, de ezek dokumentálva voltak a programkódban ill. a magyar fejlesztõ által írt DHCP-leírásban.
Nem vagyok igazán jó UNIX-programozó, mégis azonnal látható volt számomra, hogyan lehetne jelentõsen feljavítani a programot (az érzés kimondottan lelkesítõ és magával ragadó volt).
Ezen túl, köszönhetõen egyértelmûen a GPL-nek és annak, hogy az egész fejlesztõi környezet ott volt az orrom elõtt, az általam készített változásokat egyszerûen levélben szétküldhettem volna akár néhány óra alatt (éles kontraszt ahhoz képes, ahogyan ezek a dolgok az NT-ben mennek). Ez a fejlesztõi gyakorlat pedig felkészülést jelenthetett volna egy nagyobb, ambíciózusabb Linux-projektre a jövõben." [29]
"Az érzés kimondottan lelkesítõ és magával ragadó volt" - rendkívüli közlemény: a Microsoft tapasztalati úton igazolja Moglen metaforikus kiterjesztését Faraday törvényéhez! Tekercseld körbe az Internettel a bolygó összes emberi elméjét, aztán pörgesd meg a bolygót: szoftver folyik a vezetékben. Az emberi agy kiemelkedõ tulajdonsága az alkotás. "Köszönhetõen egyértelmûen a GPL-nek", ahogy Vallopillil helyesen mutatott rá, a szabad szoftver saját kreativitásának lelkesítõ növekedését tette lehetõvé, olyanképpen, ahogyan az nem volt elképzelhetõ számára napi munkájában a Föld Legnagyobb Programozó Vállalatánál. Ha tényleg szétküldte volna azt az elsõ, csábító javítást, ki tudja, hol lenne most?
Szóval, végezetül, törpe barátaim, ez egyszerûen emberi dolog. Mint az, hogy miért énekel Figaro, miért írta meg neki a dalokat Mozart, miért találunk ki új szavakat: mert képesek vagyunk rá. A homo ludens találkozik a homo faberrel. A társadalmi állapot, amit Internetként ismerünk, lehetõvé teszi nekünk, hogy olyan újszerû módon legyünk kreatívak, amirõl korábban nem is álmodtunk. Persze csak akkor, ha kizárjuk belõle a tulajdonlást. Ismételjétek velem, ti törpék és emberek: állj ellen az ellenállásnak!
IV. õméltóságaik a sötétben pusztulnak el?
A jogrobot számára, akinek a gépe épp csak megjött egy Bellagio-beli hét után, amit a DreamWorks SKG fizetett, már ennyi is elég ahhoz, hogy emésztési problémái támadjanak.
Felszabadítani az emberi kreativitást azzal, hogy összekapcsolunk mindenkit mindenkivel? Félretenni a tulajdon rendszerét úgy, hogy mindannyian a kórushoz adhassuk a hangunkat még úgy is, hogy rámásoljuk azt a Mormon Tabernacle produkciójára és az eredményt elküldjük egy barátunknak? Senki nem ül majd tátott szájjal erõszak és a bújtatott közösülés televizionikus keveréke elõtt, amit arra terveztek gondosan, hogy növelje a fiatal hím fogékonyságát a sörreklámokra? Mi lesz a civilizációval? De legalábbis mi lesz a szerzõi jogról elõadó tanárokkal?
ám talán ez még korai. Mindössze szoftverrõl beszélünk, valódi szoftverrõl, olyanról, ami számítógépeken fut. Nem olyanról, amit DVD-lejátszókon futtatnak, meg nem is olyanról, amilyet a Grateful Dead készít.
"ó igen, a Grateful Dead! Valami nincs rendjén velük, nem igaz? Nem tiltják meg, hogy felvegyék a koncertjeiket. Nem bánják, ha a rajongóik semmibe veszik a lemezkiadókat. Nem csinálják persze rosszul, azt el kell ismerni. Patrick Leahy szenátor, õ nem közülük való? Kíváncsi vagyok, megszavazza-e a vállalati tulajdonjog 125 évre emelését, hogy a Disney ne veszítse el az Egeret 2004-ben. S azok a DVD-lejátszók, azok is számítógépek, nem igaz?"
A digitális társadalomban minden mindennel össze van kapcsolva. Nem függhetünk attól hosszú távon, hogy meg tudunk-e különböztetni egy bitfolyamot egy másiktól, hogy eldönthessük, milyen szabályok érvényesek rájuk. Ami a szoftverekkel kapcsolatban már megtörtént, most történik éppen a zenével is. A lemezkiadó-ipar hatalmasságai kétségbeesetten küszködnek a terjesztés feletti ellenõrzés visszaszerzéséért, miközben a zenészek is, a hallgatók is rájönnek, hogy nincs szükség a közvetítõkre. Az 1999-es Nagy Patyomkin Falu, az úgynevezett Kezdeményezés a Biztonságos Digitális Zenéért (Secure Digital Music Initiative) jóval azelõtt össze fog omlani, hogy az Internet elsõ elnökét beiktatják, mégpedig olyan egyszerû technikai okok miatt, amik nyilvánvalóak mindenki számára, aki tisztában van a szabad szoftver diadalához vezetõ törvényszerûségekkel [30]. A zenében végbemenõ anarchista forradalom sok tekintetben más, mint a szoftverek világában lezajlott, de - ahogy azt minden, saját MP3-gyûjteménnyel rendelkezõ tinédzser megmondhatja - a gyakorlat itt is felülírja az elméletet. Mindegy, hogy Mick Jagger vagy, vagy egy nagyobb közönségre áhítozó, helyben már népszerû zenész a harmadik világból, vagy akár egy padlásszobában kuporgó újító, aki éppen átértelmezi a zenét, a kiadók hamarosan semmi olyat nem tudnak kínálni neked, amit nem kapnál meg sokkal jobban szabadon, ingyen. S a zene nem hangzik rosszabbul akkor sem, ha ingyen terjesztik, úgy, hogy bárki közvetlenül a zenészeknek fizet annyit, amennyit akar, akár semennyit, ha nem akar. S persze add tovább a barátaidnak, hátha nekik is tetszik.
Ami megtörténik a zenével, megtörténik a hírekkel is. A távirati irodáknak, ahogy azt minden amerikai joghallgató megtanulta a majdnem-kötelezõ Szerzõi Jog Robotoknak kurzus során, védelmezendõ tulajdonosi érdekeik vannak a hírek ismertetésével, ha nem is magukkal a hírekben foglalt tényekkel kapcsolatban [31]. Miért adják hát ezt most csak úgy oda? Azért, mert a Háló világában a legtöbb hír helyi hír. Odavan a hírek gyûjtõinek eredeti elõnye, hogy olyan módon voltak összekapcsolva nemzetközi méretekben, ahogy mások nem. Ami most számít az már csak az, hogy szempárokat kell gyûjteni a reklámok célbajuttatásához. Az biztos, hogy a koszovói események ismertetésében nem a távirati irodáké az elõny, még kevésbé televíziós uraiké, a "szellemi" tulajdon elszánt védelmezõié. õk, túlságosan is jól fizetett csinos alkalmazottaikkal és masszív mûszaki infrastruktúrájukkal talán az egyedüli szervezetekké váltak, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy ott legyenek mindig mindenütt. Ezen túl pedig kénytelenek egy-egy sztorit kilencven másodpercbe sûríteni, másként a szempárokra vadászók elpártolnak tõlük. Szóval ki készít jobb hírmûsorokat, a tulajdon-elvûek vagy az anarchisták? Nemsokára meglátjuk.
Oscar Wilde írta valahol, hogy az a baj a szocializmussal, hogy túl sok este elmegy rá. Az anarchizmussal, mint társadalmi rendszerrel a gondok szintén az együttmûködés költségeivel jelentkeznek. ám a digitális forradalom megváltoztatta a politikai gazdaságtan két olyan tényezõjét is, amelyek az emberiség története során mindvégig változatlanok voltak. A háló világában a szoftverek mindegyikének nulla a fajlagos költsége, a társadalmi koordináció költségei pedig olyan mértékben lecsökkentek, hogy lehetõvé vált nagy létszámú, sokszínû társadalmi csoportok rendkívül gyors létrejötte és megszûnése, minden földrajzi korlát nélkül [32]. Ekkora méretû változás az élet materiális körülményeiben szükségszerûen hasonlóan alapvetõ változásokat hoz el a kultúrában is. Azt hiszed, nem így van? Mondd ezt el az irokézeknek. S ezek az alapvetõ kultúrális változások aláássák a meglévõ hatalmi viszonyokat is. Azt hiszed, nem így van? Kérdezd meg a Kínai Kommunista Pártot. Vagy várj 25 évet és nézd meg, van-e még kit megkérdezni.
Ezek között a viszonyok között a jogrobot elavulása megjósolható és csöppet sem tragikus. Ott fogja találni magát kifelé bukdácsolva a sivatagba, miközben még mindig elmés magyarázatokat gyárt egy olyan világ jövedelmezõen komplikált szabályairól, amely nem létezik többé. De legalább lesz társasága, csupa ismerõs arc Davos, Hollywood és Brüsszel csillogó fogadásairól - médianagyságaink sorsa meg van pecsételve, bármennyire is úgy érzik, hogy az Erõ velük van. Erõsen megkérdõjelezhetõ a bitfolyamokkal kapcsolatos szabályok alkalmassága arra, hogy saját céljaiknak megfelelõen használják ki az emberi kreativitást. A tények fényében világosan látszik, hogy ezeken a császárokon még kevesebb a ruha mint modelljeiken, akiket arra használnak, hogy magukhoz kössék tekintetünket. A folyamatos megfigyelésnek ez a kultúrája, amely lehetõvé teszi, hogy valamennyi "tulajdon" valamennyi olvasóját figyelemmel kísérjék és megvámolják, hamar elenyészne, ha nem állna mögötte a felhasználók lehetõségeit korlátozó technológia. A robot-lélegzet füstje azt sulykolja minden fiatalba, hogy az emberi alkotókészség semmivé foszlana BillG a Teremtõ, Mindenütt Jelenlévõ Lord Murdoch, a Játékmester és õegérsége jóindulatú arisztokráciája nélkül - ám az õ uralmunak már majdnem vége. Amiért itt a harc folyik, az a legritkább erõforrás valamennyi közül: a figyelmünk. Annak megszerzése a pénz megszerzését jelenti a digitális világban, s a Föld jelenlegi urai nem adják föl harc nélkül. Velük szemben csupán az anarchisták szövetsége áll: senkik, hippik, amatõrök, szerelmesek és mûvészek, s ez az egyenlõtlen küzdelem korunk egyik legnagyobb jogi kihívása. Az arisztokrácia kemény ellenfélnek látszik, de éppen így látszott ez 1788-ban és 1913-ban is. Olyasmi ez, mint amit Chou En-lai mondott a francia forradalom jelentésérõl: túl korai még nyilatkozni.
Eben Moglen a Columbia Law School (New York, USA) jogtudomány és a jogtörténet professzora. E-mail: moglen@columbia.edu.
A magyar fordítást Szabó Balázs készítette.
Köszönetnyilvánítás
Ez az esszé a Buchanan Nemzetközi Jogi, Technológiai és Informatikai Konferenciára készült, amelyet a Tel Avivi Egyetemen tartottak 1999 májusában, köszönet a szervezõknek meghívásukért. Mint mindig, most is sokkal tartozom Pamela Karlannak meglátásaiért és bátorításáért, s különösen szeretném kifejezni a hálámat mindazon programozóknak, akik szerte a világon megteremtették azt, amit szabad szoftvernek nevezünk.
Jegyzetek:
4. Lásd pl.. J. M. Balkin, 1998. Cultural Software: a Theory of Ideology. New Haven: Yale University Press.
5. Lásd Henry Sumner Maine, 1861. Ancient Law: Its Connection with the Early History of Society, and Its Relation to Modern Idea. First edition. London: J. Murray.
"A közjog története alapelveinek áthágásából áll. Ha a tulajdon szabályai igazságtalan választ eredményeznek, próbálkozzunk a kötelességgel, s a méltányossági alapon való döntéshozatal bebizonyította, hogy a kötelesség alapjain a tulajdon elvei is igazolhatóak. Ha a szerzõdésre vonatkozó szabályok igazságtalan választ adnak, próbálkozzunk a károkozással. Ha a károkozásra, mondjuk a csalásra vonatkozó szabályok még mindig igazságtalan választ adnak, tegyünk próbát mással, mondjuk a hanyagsággal. S így jár körbe a jog világa. "
Vö. S.F.C. Milsom, 1981. Historical Foundations of the Common Law. Second edition. London: Butterworths, p. 6.
9. Vö. Isaiah Berlin, 1953. The Hedgehog and the Fox: An Essay on Tolstoy's View of History. New York: Simon and Schuster.
10. Vö. The Virtual Scholar and Network Liberation.
20. Annak, hogy miként hozta Torvalds mûködésbe ezt a projektet, s milyen hatással volt mindez a szoftver-készítésre mint társadalmi tevékenységre, igen pontos és ötletes elemzése olvasható Eric S. Raymond 1997-es esszéjében, a The Cathedral and the Bazaar-ban, amely maga komoly szerepet játszott a szabad szoftver gondolatának elterjedésében.
21. Ez az idézet abból az írásból való, amit "Halloween memo"-ként ismer a szakma. Elolvasható Eric Raymond jegyzeteivel együtt, akihez eredetileg került, itt: http://www.opensource.org/halloween/halloween1.html .
23. Ez a kérdés különös óvatosságot igényel, hiszen vastagon fedi az állam nagyobb hatalmát szolgáló igyekezet. Lásd rövid tanulmányomat, "So Much for Savages: Navajo 1, Government 0 in Final Moments of Play."
24. Vö. GNU General Public License, Version 2, June 1991.
25. V. Vallopillil, Open Source Software: A (New?) Development Methodology.
27. Egy újabb iparági elemzés a világszerte használt Linux-rendszerek számát 7,5 millióra becsüli. Lásd Josh McHugh, 1998. "Linux: The Making of a Global Hack," Forbes (August 10). Tekintve, hogy a program a neten keresztül szabadon beszerezhetõ, nincs igazán megbízható mód a felhasználók valós számának megbecsülésére.
28. Eric Raymond az "önbecsülés-növekedés" elmélet híve, amihez még egy ál-néprajzi összehasonlítást is hozzátesz, amelyben a szabad szoftver létrehozása és a Kwakiutl potlatch között von párhuzamot. Lásd Eric S. Raymond, 1998. Homesteading the Noosphere. ám a potlatch, bár kétségtelenül az illetõ társadalmi elfogadottságáról szól, két alapvetõ ponton különbözik a szabad szoftvertõl: lényegéhez tartozik a hierarchia, ami a szabad szoftvertõl idegen, valamint, amint tudjuk, mióta Thorstein Veblen felhívta rá a figyelmet, nem más, mint a tudatos pazarlás megnyilvánulása. Vö. Thorstein Veblen, 1967. The Theory of the Leisure Class. New York: Viking, p. 75. éppen ezek azok a pontok, amelyekben a hierarchia-ellenes és utilitariánus szabad szoftver-kultúra különbözik tulajdonelvû elõdeitõl.
29. Vinod Vallopillil, Linux OS Competitive Analysis (Halloween II). Figyeljük meg Vallopillil meglepetését, hogy egy Kaliforniában készült programot egy magyar fejlesztõ dokumentált.
30. Vö. "A mi dalunkat játsszák - a nap, amelyen a zenei ipar meghalt", in: The Invisible Barbecue, elõkészületben.
31. International News Service v. Associated Press, 248 U.S. 215 (1918). Figyelembe véve a jelenlegi tolakodó küzdelmet a hírszolgáltatók között, miközben a hírek rövidek, pusztán a tényekre szorítkozóak, ez egy olyan különbségtétel, amit csak egy robot kedvelhet.
32. Vö. "Nincs tékozló fiú: az egyetemes interkonnektivitás politikai elmélete", in: The Invisible Barbecue, elõkészületben.